Zelnik József

Kónya Lajos műhelye

Elhangozott a "Kónya Lajos a faszobrász" című kötet bemutatásán az
Írószövetségben,
2005. június 23-án.

Micsoda évszázad van mögöttünk, ha nem félnénk az Istent, azt is mondhatnánk a múlt évszázadban túljutottunk az armageddoni ítéleten. Vagy lehet még borzalmasabb annál a két világháborúnál, Trianonnál és holocaustnál, Rákosiék bosszújánál? Az egész gulágos évszázad felsorolhatatlan drámája, szenvedése, bűne és bűnhödése nem ér fel egy Armageddonnal?

Vagy talán szörnyűbb is, mert itt úgy történt meg a mérhetetlen végítéletszerű pusztulás, hogy utána nem hirdettetett ki az ítélet. Nem választotta szét az Úr a jókat és a gonoszokat, nem derült ki az igazság, sőt a hazugság még jobban felhalmozódott az életünk legkisebb bugyraiban is, amitől az az érzésünk lett, hogy minden hamis volt és mindennek az ellenkezője is.

Egy ilyen félelmetes században éltek apáink. Abban élt Kónya Lajos is, aki kora szerint apám lehetett volna. Mikor erre gondolunk, eszébe kell jutnia annak, hogyan éltünk volna meg mi két világháborút, fasiszta és kommunista testvér sátánizmust úgy, hogy emberek maradunk, ha esendők is, de azért emberségesek.

Ahogyan engem fölvetett a jobbágy
mélytenger, úgy szálljanak ők
föl, föl, felétek, ti magas tetők
ahova emelkedik Magyarország.

Így köszöntötte a háború után a Nevelj jobban mozgalmat a jobbágy mélytenger szülötte Kónya Lajos.
   Őszinte nagy hitekkel özönlöttek akkor a magyar mélytenger szülöttei. Csak az irodalomban olyanok, mint Nagy László, Csoóri Sándor, Simon István, Juhász Ferenc, Kalász Márton és a többiek felsorolhatatlanul hosszú sora. Jönnek fölfelé, s közben fogalmuk sincs arról, hogy egy óriás szörnyeteg szellemi polip kavarja a háttérben az elcsendesedni most már talán soha nem tudó tengert. Azt mondja nekik az Őskaján-polip, a szabadság vagyok, és a szabadságért ölni is lehet. Először fölakaszthatjátok a királyokat, aztán a papokat, azután a nemeseket, majd a polgárokat s végül egymást is. Nem árulja el, hogy ez annak a halálnak a szabadsága, amiben a világ proletárjai egyesülhetnek. A halál szabadságát hirdeti és nem az életét. Az ő legnagyobb ellenfele, aki azt mondja, hogy én vagyok az élet, és azt hogy az igazi szabadság a szeretet.
   Egy ezoterikus -- mondhatjuk antikrisztusi -- hatalmi burjánzás vakított egy ártatlan, tehetséges, jobb sorsra érdemes nemzedéket a háború után. De vakított ez már egyre erősödve kétszáz éve.
   Ezt kellene felfejtenünk, mert nem értjük meg, hogy különben tisztességes emberek hogy szolgálhattak elvetemült hatalmakat. A marxizmus szellemi drogjai racionális kisigazságokba, féligazságokba és egész hazugságokba csomagolt létrontása totálisan tudott működni. Sokszor a sorsszerűség álarcában, és a jellem szembekerült a sorssal, amiből természetszerűleg csak dráma születhetett. Rengeteg emberi dráma s talán egyetlen magyar drámai mű sem, amely a létrontás gyökerénél ragadta volna meg a történetet. Például úgy mint Camus A pestisben, ahol feltárja, hogy a hangsúly nem a járvány elleni küzdelem kétes sikerén van, hanem a résztvevők szolidaritásán, az emberi méltóságán, testvéri szeretetén.
   Manapság a politikai újszülöttek infantilizmusával könnyedén ítélkeznek azokon, akik a Rákos-rendszerben szerepet vállaltak, verset írtak a nagy vezérnek, ma úgy mondják fontoskodva: kompromittálódtak. Ugyanezen ajkakra dicsekvés tolul, hogy sikerült legyőzni a szocializmus járványát, mert erősek voltunk, szabadok és tiszták, és látjátok mit elértünk. Ha ma igazán rá mernénk kérdezni mit értünk el, lehet, hogy rádöbbennénk, csak ugyanannak a járványnak mézzel-mázzal bevont másik leprás arcát simogatjuk, s fölötte győzelem, ha van, akkor az megint csak az emberi méltóság és szolidaritás lenne.
   Talán, mélyen erre jött rá Kónya Lajos is mikor 2-3 év párthűség után egyre tisztábban kezdte látni mi történik itt. Talán, némi dejà vu érzése is volt, az ami akkor fogta el, amikor Gömbös Gyula Németországból közvetített temetési szertartása közben a zenekar az Istenek alkonyát játszotta és ahogy írta: A turáni jelszavak mögött az olcsó társadalom-megváltás hátterében Wotán kaján vigyora tűnt fel. Csak a jelzőt, a turánit kellene megváltoztatni kommunistára. Ez akkor nem ment, Kónya Lajosnak se, s nagyrészt másoknak se. Valami viszont nagyon ment Kónya Lajosnak. Fehér György, a veje meséli, hogy amikor egyszer együtt sétált az 56 után meghurcolt költővel, Lakatos Istvánnal, az hirtelen odafordult hozzá s azt mondta: tudod az apósod, amikor hatalmon volt nem ártott senkinek. Ez azt jelenti, hogy Kónya Lajos a jellem és a sors drámájában jól vizsgázott. Fokozatosan ki is oldalgott a hatalomból, a közszereplésből. Glória című versében így fohászkodik:

Ments meg uram bennünket
a hatalom részegültjeitől
kiknek könnyen
fejükbe száll a szesz
s ilyenkor kitör
belőlük az őstermészet
fegyelmező gátlásaik
burka felszakad
s megláthatju
meztelen valójukat

Kónya Lajos egyre fokozódó magányában próbálta még őrizgetni két vezér-értékét a nemzetit és a kommunizmus. Ebből az utóbbiból nem a szovjet birodalmi erőszak-álmot, hanem a közösségiséget.
De leginkább már a fában bízik. Így ír Könyörgés a fákhoz című versében:

Ti vigasztaljatok
örömöt adjatok fák
lobogó nyári szoknyák

Fák görcsös és kemény
testvéreim farönkök
szálfák erdők kidöntött
törzsek göcsörtös ágak
holtatokban is élők
engem elönt a bánat
ti vigasztaljatok

   Óhatalanul egy nagy testvér-vers tolul elő az emlékezetünkből, Nagy Lászlóé az Éljenek a fálk: Zöld mennyezetű klinika kellene immár. Gyógyítsatok meg, nyírfadoktornők ápolónők ti patyolatosok! Áhítozom a fákra a füst kötelei között. Korom-krampuszok tábort ütöttek ingem haván.
   A kis óbudai szuterén műhelyében kisbicskájával meggyfa szipkát faragó Nagy László nyitja meg 1972-ben Kónya Lajos kiállítását a következő szavakkal: És nem meglepő, ha költő barátunk keze a sík papírról, a vers testétől a valóságosan fogható formát is keresi, ha otthonosan mozog e két szerelmi területen. A tiszafa, az öreg bodza, a dió, a cseresznyefa, a földkéregben tízezer év óta feketedő tölgy, az özönfa, mind-mind másfajta vonzás vagy kihívás. Lear király, a messze néző asszony, Csokonai Vitéz Mihály, Kodály Zoltán alakul ki a megszeretett fából. Kónya ideálja, az erősen összevont forma, a stilizáltság, idolszerűség. Így a legrégibb, legtisztább faragási hagyományt vállalja, műveli odaadással.
   És a fák, a fákban megtalált és megszeretett formák, kedves emberi arcok visszavezetik az embert, a férfit, az ácsot a mennybe, visszavezetik őt is és bennünket is, akit a múlt századi álságos történések csak szánalmas balekoknak, egy ezoterikus hatalomátvételi kísérlet díszletei között tántorgó parvenüknek szántak.
   Meghallgattatott Kónya Lajos könyörgése is:

Ó bárha üdvösségem
lehetne mennyei
műhelyben kezem ügyében
szerszámok és deli
szálfák rönkök hada
s a gomolygó verejték
meleg tejillata
deszkák gyantás szaga
szeszes politur illat
felhője álmainknak

Nehéz sors volt apáink sorsa, nehéz sors volt a Kónya Lajos sorsa, de most már valahol a mennyei műhelyben vidám együtt farigcsál Nagy Lászlóval, József Attila kissámlin ott ücsörög közöttük és nézik, nézik a csillagok.

<< Vissza a nyitólapra